Az objektivitás makacs hajszolása voltaképpen kacskaringós szerpentin – a semmibe.Ī „minden oka a véletlen, az Élet az anyag valamiféle működési zavarában, az ember létrejöttének oka meg groteszk mutációban keresendő” felfogás egészen működőképesnek tűnt addig, amíg úgy gondoltuk, hogy egyedül vagyunk a hatalmas Univerzumban, rajtunk kívül életnek halvány nyoma sincs. Ezzel persze a véletlen elvét hirdető gondolkodás mellbe döfte – saját magát. Filozófiai abszurdum, hogy a dolgok teremtenék az embert. Hanem az, hogy maga Martin Heidegger kénytelen a sajátjával ugyanazon tőről fakadó materializmust fogyatékos filozófiának minősíteni. Még csak nem is az, hogy később „nyelvkritikára”, azaz jobbára a nyelvről való (üres) elmélkedésre redukálódtak. századi filozófiákban nem ez a leggroteszkebb. És persze – erkölcsi világrend nélkül hova máshova juthattak volna – értelmetlen is. Kiderült, hogy az ember „magányosan vettetett a világba”, „léte önmagában tragikus. századi filozófiák egy része megkísérelte az újabb fejleményekkel összhangba hozva megőrizni mindazt, amit a klasszikus polgári gondolkodásban értéknek vélt. Tagadhatatlan, hogy a motor hajtja a gépjárművet – de az úti célt ritkán határozza meg.Ī szerelem jelensége puszta létezésével kérdőjelez meg minden szükségszerűségre alapozott dogmát – isteni eleve elrendeléstől a külgazdasági, belgazdasági, genetikai vagy egyéb végzetekig.Ī XX. Egy-egy részigazság persze mindig képes teljesen távútra csábítani. A másik ennek „szaktudományosított” változata egyféle autószerelő-filozófia az emberi test és lélek alkatrészeire próbálja testálni a szerelem előidézésének ódiumát. Ennek kiindulópontja még mindig a klasszikus polgári világkép mára elavult mechanisztikus materializmusa (vagy az ezzel sok tekintetben azonos deizmus), amely az eleve elrendeltségre épül, mániákusan keresi mindenben a szükségszerűséget. Az egyiknek – Northrp Frye szavaival élve – az apja Marx Károly, az öregapja meg Luther Márton. Utóbbiból kétféle – gyakran egymást is tagadó – elképzelés sülhet ki. Ha a természettudományok oldaláról közelítettek hozzá, előbb vagy utóbb jöttek az idegpályák, enzimek, legújabban pedig a gének. Ha társadalmi jelenségként próbálták értelmezni, óhatatlanul megkísérelték alárendelni a teóriáik alapját képező jelenségeknek – gazdaságnak, osztályharcnak, még a piacnak is. Az emberi jelenséget nem a doktrínák, hanem a megszólított érzelmek képesek csak valamennyire is értelmezni.Ī szerelem definíciós kísérletei mindenütt a kiindulópont korlátaiba ütköztek. A száraz akadémikus bikkfanyelv eltávolít, a jó toll közel hoz. Akkor a felsoroltakhoz hasonlóan képes lesz életszerűen beszélni a szerelemről – és egyéb problémákról is. Velük még találkozunk ebben az esszésorozatban.Ī közelmúlt jelen magyar filozófusa, Ancsel Éva, aki műveiben az európai filozófiai gondolkodás legjobb hagyományait, Montaigne kezdeményezését követve képes volt a legkomolyabb filozófiai problémákról is hétköznapi, emberi nyelven szólni, nagyon határozottan jelentette ki: „Az élet célja a szerelem.” Hozzá kell tennem: Az Élet értelme is a Szerelem. Különböző korokban élt követői pedig helyenként nagyon is időtálló gondolatokat fogalmaztak meg a szerelemről különösen igaz ez a firenzei neoplatonistákra, Marsiglio Ficinóra és társaira. A klasszikus filozófia lényegesen mélyebbre ásott, hiszen már Platón megértette, hogy a szerelem az emberi társadalom egyik leglényegesebb jelenségcsoportja, és nézeteinek egy része ma sem avult el. Láttuk, hogy a tudományos definíciós kísérletek sem jutottak tovább. Ettől ugyanis még mindig nagyon messze vagyunk.Īz eddigiek alapján mindenképpen fel kell vetnem, hogy a szerelem lényegesen összetettebb jelenség annál, aminek a hétköznapi ember gondolja.
Szerelem nélkül az ember még kevésbé lenne életképes, de ennek belátásához el kell jutnunk odáig, hogy legalább többé-kevésbé képesek legyünk definiálni a szerelmet.